Álljanak itt fiú (nevezzük Bélának) a sorai. Bár nem minden részlet tűnik realisztikusnak, de a történet üzenete a lényeg, és az egyértelmű
„Édesanyám egy ócskapiacon dolgozott, és a fél szemére vak volt. Mindig is nagyon szégyelltem mások előtt, hogy ő az anyám.
Próbáltam rejtegetni, hogy ne lássanak vele együtt.
Amikor egyszer értem jött az iskolába, nem tudtam elkerülni a találkozást, és az osztálytársaim utána hetekig csúfolták. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, gyűlöltem az anyámat érte. Mikor rákérdeztem, hogy miért jött el az iskolába, még az is kibukott belőlem, hogy anya miért nem halsz már meg végre!?
Anyám nem válaszolt, nem büntetett meg, csak némán tűrte, nyilvánvalóan borzasztó rosszul esett ez neki. Rosszul éreztem magam, de utána nem foglalkoztam a történtekkel. Pár nap múlva felébredtem, kimentem a konyhába, és anyámat látom, hogy ott ül a széken, és sír.
Tudtam hogy miattam sír, de képtelen voltam kibékülni ezzel a helyzettel. Megesküdtem rá, hogy felnőttként sikeres ember leszek, keményen tanulok, egyetemre megyek, jól fogok keresni.
Végül mindezt elértem, a feleségemmel és két gyermekemmel egy nagyon szép házban élünk. Anyámat már nagyon régóta nem láttam, míg egy napon valaki kopogott az ajtón. Anya volt.
A kislányom nyitott ajtót, és szegénykém nagyon megrémült a küszöbön álló alaktól. Kirohantam, lehordtam az anyámat, és elzavartam, mert nagyon dühös voltam rá, amiért megijesztette a kislányomat. Szegény anyám pár szót mondott csak halkan, és elkullogott.
