Egyik nap hazafelé sétáltam a munkából, és aznap este fizetendő számlákon gondolkodtam. De ahogy befordultam a sarkon az utcára a főtéren, hirtelen egy ismerős dallam jutott el a fülembe, és megállított.
Ez volt az a dal, amit Lily lányommal énekeltem, mielőtt 17 évvel ezelőtt eltűnt az életünkből.
Ez egy dal, amit csak neki komponáltam, egy kis altatódal egy virágokkal és napfénnyel teli mezőről, amely megvilágítja álmait. Senki más nem tudná. Senki.
De itt volt, tisztán, mint a nap, egy fiatal nő énekelte, aki a tér túloldalán állt csukott szemmel és derűs mosollyal.
A dal eszembe juttatta azt az időt, amikor kislányunk melegséggel és örömmel töltötte meg otthonunkat. Ő volt világunk közepe, és hirtelen eltűnése olyan lyukat hagyott az életünkben, amely soha nem gyógyult be teljesen.
Hirtelen minden aggodalom eltűnt a fejemből aznap, és éreztem, hogy a lábaim úgy visznek előre, mintha nem tudnám irányítani.
Az agyam folyton azt súgta, hogy ez lehetetlen, hogy nem lehet, de a szívem folyton lökött.
A nő ismerősnek tűnt, fájdalmasan ismerősnek. Sötét haja lágy hullámokban omlott az arca körül, és amikor megláttam mosolyogni, azt hittem, ezerszer láttam már régi fotókon és saját emlékeimben.
Még egy gödröcske is volt a bal arcán, akárcsak Cynthiának, a feleségemnek.
Az egész túl hihetetlennek tűnt, túl soknak, hogy elhiggye, de volt ez a vonzalom. Egy érzés, amit csak egy szülő ismerhet.
Ez az én Lilyom?
