1. fejezet – A köd nem hazudik
A köd Blackmoorban nem egyszerű időjárás.
Inkább olyan, mint egy rosszul eltemetett emlék: visszatér, rátelepszik a városra, és nem engedi, hogy bárki nyugodtan lélegezzen.
Andrew Cole a szélvédőn át figyelte az utcai lámpák elmosódó fényét. A sárgás foltok egymásba folytak, mintha a város szándékosan elkenné a határokat, hogy ne lehessen pontosan tudni, hol ér véget az egyik utca, és hol kezdődik a másik. Blackmoor mindig is értett ahhoz, hogyan zavarja össze az embert.
A rádió halk sercegéssel életre kelt.
— Központ hívja a Kiemelt Ügyek Osztályát.
Az Óvárosban, az Ash Lane nevű régi lépcsősornál egy férfit találtak. Nem reagál. A mentők úton vannak.
Andrew egy pillanatra sem lepődött meg.
Óváros. Ash Lane. A két név együtt úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés. Az ilyen helyeken Blackmoor ritkán produkált véletleneket.
— Cole nyomozó vagyok, veszem — mondta halkan.
Letette a rádiót, és fél kézzel megdörzsölte a szemét. Az éjszaka nem volt hosszú, csak kimerítő. Blackmoorban az éjszakák sosem pihentetők.
Az autó lassan gördült végig a macskaköves utcán. A domboldal felé vezető utak egyre szűkebbek lettek, a házak közelebb húzódtak egymáshoz, mintha hallgatózni próbálnának. Az Óváros mindig ilyen volt: régi, nyirkos és türelmetlen.
Az Ash Lane-nél félrehúzódott. A kézifék tompa kattanása után még pár másodpercig csak ült a sötétben. A köd mögött fel-felvillant a kék fény. Járőrkocsik. Megérkezett.
Kiszállt. A hideg azonnal áthatolt a kabátján.
A lépcsősor a sikátor végén indult, és meredeken felfelé vezetett a domboldalba. Fent már nem voltak házak, csak egy régi kőfal és sötét fák, amelyek csupasz ágaikkal a város fölé hajoltak. Mintha figyelnék, mi történik odalent.
Két járőr állt a lépcső alján, a helyszínelést jelző szalag már kifeszítve. A nedves köveken vibráltak a fények.
— Cole nyomozó — mondta Andrew, és felmutatta a jelvényét.
Az egyik járőr, fiatal, kissé feszült fiú, bólintott.
— Fent van, uram. A lépcső közepén. Úgy tűnik, elesett… vagy lezuhant.
Andrew felnézett. A ködben egy sötét alak körvonala rajzolódott ki néhány méterrel feljebb.
— Ki találta meg?
— Egy nő. A kutyáját sétáltatta. Azt mondta, az állat hirtelen megállt és húzni kezdte erre. Sikított, aztán hívta a segélyt. Most az egyik kocsiban ül, sokkos állapotban.
Andrew bólintott, és átbújt a szalag alatt. A lépcsőfokok csúszósak voltak, a kő simára kopott az évtizedek alatt. A rozsdás korlát hideg volt az ujjai alatt.
A test a tizedik fok környékén feküdt, oldalra dőlve. Az egyik karja természetellenesen maga alá fordult. A férfi kabátja sötét volt, haja a homlokára tapadt. Az arca sápadtan világított a villogó fényekben.
A mentők még nem érkeztek meg, de Andrewnek nem voltak kétségei. Ez az ügy már nem az életmentésről szólt.
Letérdelt a férfi mellé, óvatosan, rutinos mozdulattal. Nem a vért kereste. Nem a törést. Blackmoorban a valódi problémák ritkán ordítanak. Inkább suttognak.
A férfi kabátzsebéből egy papír sarka lógott ki. Andrew két ujjal kihúzta annyira, hogy el tudja olvasni.
Nyomtatott betűk. Egyetlen sor.
„A KŐ EMLÉKSZIK.”
Andrew lassan kifújta a levegőt.
Ez nem üzenet volt.
Ez emlékeztető.
Felállt, és körbenézett. A lépcső felett a köd sűrűbbé vált, mintha össze akarna zárulni a helyszín fölött. Valahonnan, a város felől, megszólalt egy harang. Egyetlen ütés. Aztán még egy.
Andrew a város fényeire nézett odalent.
— Hívjátok ide Ross-t és Clarkot — mondta halkan a járőrnek. — Azonnal.
A járőr már nyúlt is a rádióért.
Andrew még egyszer a papírra pillantott. A betűk tiszták voltak, határozottak. Valaki pontosan tudta, mit ír.
És Andrew biztos volt benne, hogy ezt a mondatot már látta valahol.
Csak még nem emlékezett rá, hol.
Blackmoor viszont emlékezett.
