Amikor Juliane Koepcke magához tért, nem egy kórházi ágyon feküdt. A perui esőerdő vette körül. A repülőülés, amelybe az utazás elején bekötötte magát, még ott volt vele – az utastér már nem.
1971. december 24-én a 17 éves lány édesanyjával Limából Pucallpába indult. Karácsonyra az apjához akartak eljutni. A gép viharba került, majd szétesett. Juliane több ezer méteres zuhanás után maradt életben. Hogy pontosan milyen arányban fékezte az esést az üléssor forgása és a lombkorona, azt utólag nem lehetett bizonyossággal rekonstruálni.
A túlélés első napja még nem jelentett menekülést
Sérülten, elveszett szemüveggel és hiányzó szandállal kellett megértenie, hol van. Juliane lett a katasztrófa egyetlen túlélője. De ezt akkor nem tudhatta: neki még az volt a feladata, hogy a következő napot megérje.
A történet döntő fordulata egy patak volt. Szüleitől azt tanulta, hogy az esőerdőben a folyóvíz útját érdemes követni: a kisebb vízfolyások nagyobb folyókhoz vezethetnek, amelyek mentén emberek is élnek. Juliane gyalogolt, gázolt és úszott. Tizenegy nap után erdei munkások táborához jutott, és segítséget kapott.
Volt valami, amit az utasok többsége nem tudott
Az Amazonas vidéke számára nem teljesen ismeretlen világ volt. Biológus szülei 1968-ban alapították a Panguana kutatóállomást. Juliane Limában és a perui síkvidéki esőerdőben nőtt fel. A természettől való félelem mellett azt is megtanulta, hogyan figyelje meg a környezetét, és hogyan ítélje meg annak veszélyeit.
Ez nem tette sérthetetlenné. A zuhanást nem egy túlélési szabály miatt élte túl. Az utána következő napokban viszont a korábban megszerzett tudás kapaszkodót adott ott, ahol sem útjelző, sem telefon, sem biztos menetrend nem létezett.
A legváratlanabb rész később következett
Juliane felnőttként biológus lett, és Diller néven folytatta pályáját. Több mint harminc évet dolgozott a müncheni Zoologische Staatssammlung intézményében, majd szülei Panguanához kapcsolódó munkáját is továbbvitte. A kutatóállomás és a hozzá tartozó természetvédelmi terület megőrzése lett életének egyik nagy ügye.
2011-ben könyvet írt a történetéről. A 2024-es, Panguanáról szóló előadásának bemutatója már nem pusztán egy repülőkatasztrófa túlélőjeként mutatta be: kutatóként beszélt az erdő élővilágáról és védelméről.
Ennek az életútnak éppen ez a megrendítő fordulata. Az esőerdő, ahol sérülten bolyongott, később olyan hely maradt számára, amelyért dolgozni akart. A története a zuhanásnál kezdődik – de messze nem ott ér véget.
A kiemelt kép AI-val készült illusztráció, nem korabeli felvétel.
Források: Franz Lidz: Juliane Diller portréja, The New York Times (a Panguana archívumában); Kulturforum: Juliane Diller – Panguana, 2024.
