1858 nyarán a Temze nem egy kellemes városi séta háttere volt. A partján felgyűlt szennyet hetekig sütötte a nap. A szag a parlament ablakain is bejutott, és a képviselők végül ugyanazzal szembesültek, amivel a város lakói már régóta együtt éltek.
A város gyorsabban nőtt, mint a csatornái
London lakossága a tizenkilencedik század első felében nagyjából megkétszereződött. Egyre több ember termelt hulladékot, a folyóba pedig háztartási szennyvíz és ipari szennyezés is került.
Még a vízöblítéses vécék terjedése is rontott a helyzeten. Kényelmesebb lett megszabadulni a szennytől, de a régi csatornák nem korszerű tisztítókba vezették. A hulladék jelentős része végül a Temzében kötött ki.
A hőség mindent felerősített
Az 1858-as forró, száraz időben a vízszint csökkent, a szennyezett partszakaszok pedig szabaddá váltak. A napon maradt lerakódások szaga egyre nehezebben volt elviselhető. Ezt az időszakot nevezték el később a nagy bűznek.
A parlamentben klórmésszel átitatott függönyökkel próbálták enyhíteni a helyzetet. Ez a tünet ellen szólt: a folyó szennyezését természetesen nem szüntette meg.
A rossz szagot okolták a betegségekért
Sokan akkor még a bűzös levegőt, a miazmát tartották a járványok okának. John Snow már korábban a szennyezett vízzel hozta összefüggésbe a kolerát, de a magyarázat nem vált azonnal általánosan elfogadottá.
A valódi megoldás a föld alatt épült
A válság idején tizennyolc nap alatt törvény született az új csatornázás finanszírozásáról. Joseph Bazalgette terve nagy gyűjtőcsatornákkal és szivattyúállomásokkal vitte el a szennyet a sűrűn lakott központból.
Nem egy nyár alatt készült el minden: a hatalmas munkálatok 1875-ig tartottak. A történet különös fordulata, hogy a sürgető politikai lökést nem egy szép tervrajz adta, hanem valami, amit az ablakon át már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
A nyitókép történelmi illusztráció.
