Egy szék, néhány asztal és falnyi műszer. A hanfordi B reaktor vezérlőterme ma meglepően hétköznapinak hat. 1944 szeptemberében azonban innen figyelték az első ipari méretű plutóniumtermelő reaktor indulását. A berendezés működni kezdett, majd órákon belül esni kezdett a teljesítménye. Végül a láncreakció leállt.
A kezelők számára az volt a legfurcsább, hogy kis idő múlva a reaktor újra elindíthatóvá vált. Ha egy alkatrész eltörik, attól rendszerint nem javul meg, hogy várnak néhány órát. Itt viszont éppen az eltelt idő volt a nyom.
A reaktor maga termelte a féket
Az urán hasadásakor többféle anyag keletkezik. Az egyik ilyen bomlási lánc végén xenon–135 is megjelenik. Ez az izotóp rendkívül hatékonyan nyeli el a neutronokat, amelyek a láncreakció fenntartásához kellenek. Amikor a xenon kellően felgyűlt, annyi neutront fogott el, hogy a reakció nem tudta fenntartani magát. Amikor aztán a xenon egy része elbomlott, a reaktor ismét működésbe hozható lett.
A megoldáshoz jól jött egy tartalék, amelyet már az építéskor beépítettek. A reaktor grafittömbjén több csatorna futott át, mint amennyit az első indításhoz megtöltöttek. A további csatornákba is uránt lehetett helyezni. Így elég nagy lett a reaktor tartaléka ahhoz, hogy a xenon jelenlétében is fennmaradjon a láncreakció.
Mit irányítottak ebből a szobából?
A Columbia folyó mellett épült üzem a Manhattan-terv része volt. Az uránnal töltött csatornákat folyóvízzel hűtötték, az üzemanyagból pedig később külön létesítményben választották ki a plutóniumot. Hanfordban előállított plutónium került az első kísérleti atomfegyverbe és a Nagaszakira ledobott bombába is.
A B reaktort 1968-ban állították le végleg. A fotón látható vezérlőterem fennmaradt. A műszerfalak annak az első éjszakának is tanúi, amikor a mérnökök még csak a következményét látták egy olyan anyagnak, amelyet néhány órával korábban maga a reaktor kezdett el előállítani.
Fotó: U.S. Department of Energy · közkincs
