MESE A HÁROM FENYŐRŐL
Három fenyőfa állt egy dombtetőn.
A legnagyobbik fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő nem volt olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
– Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő! – sóhajtotta ez a kicsike fa.
Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
– Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! – sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
– Bárcsak engem vinne! – mondta a Kisebbik fenyő.
– Bárcsak engem választana! – kívánta a Harmadik fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
– Kérlek, Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? – szólította meg félénken a kismadár a fát.
– Nem lehet! – mondta a Legnagyobb fenyő –, nem adhatok helyet madaraknak az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
– Pedig úgy fázom – panaszolta a kismadárt, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszol.
Így hát a törött szárnyú kismadár odébb ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
– Kedves Kisebbik fenyő, megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? – kérdezte.
– Nem! – felelte a Kisebbik fenyőt. – Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának.
Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik fácskához.
– Drága Kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? – kérdezte.
– Hogyne maradhatnál kismadár – felelte a Harmadik fácska. – Bújj csak egészen hozzám. Majd megmelegítek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt.
Hosszú idő múlva a Harmadik fácska édes, halk csengettyűszót hallottam. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon. Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik fácska elé értek, elhallgattak.
